Ilyen az élet...nálunk!

Azon gondolkoztam ma a sok kérdőív elolvasása után, hogy bizonyos kérdések és válaszok után csak csóválom a fejem. Nem, nem és nem, egy szetternek ennél bizony több kell.

De mi az a több? Hogy jövök én ahhoz, hogy etalon legyek másoknak, hisz nálam is vannak hiányosságok.

Nem vagyunk egyformák, az életvitelünk sem egyezik. Pl.: én a nap 24 órájában rendeklezésre állok a kutyáimnak, azonnal tudok reagálni a dolgaikra, nem adok esélyt a bekattanásra. Látom a lelki szemeimmel az arcotokat, tudom: a szetter az szetter, mind "kettyós" egy kicsit, jó értelemben persze.
A minap drága Norman-emmel lementünk labdázni a hóba (imádják a havat), na de, a labda folyton lesüllyedt a hóba és állandóan ráragadt az a nyavajás fehér izé. Így a 6. eldobás után elege lett, ő többet nem veszi a szájába a fagyott havas kedvencét, ezért az orrával lökdöste a lábam elé, hogy ő még szívesen játszana, de legyek szíves letakarítani neki azt. A másik kutyám Molly, ugyanekkor éppen azon mesterkedett, hogy minél több hó kerüljön a bundájára, hempergett. Mit hempergett, fürdött a friss hóban. Rég szórakoztam ilyen jól. 

Na de nem is erről szeretnék beszélni.

Amikor azt olvasom a kérdőívben, hogy napi 10 órát lenne egyedül, kint az ólban, a fagyban, a 40 fokban a kutya, mert gazdi dolgozik és utána is max. 2 órát lenne együtt az ebével, elszorul a torkom.

Milyen lenne Molly és Norman élete, ha napi 10 órát kellene mondjuk ebben a hóban kint lenniük? Nem lenne szívem ezt tenni velük. Én ismerem a kutyáimat, minden rezdülésüket, a szemforgatásukat, a sóhajukat, mert ők ott vannak ahol én vagyok. És ahol én vagyok onnan ők sem hiányozhatnak.

A kutyák azok csak kutyák... Nekem a kutyák nem a gyerekeim, mielőtt még azt gondolnátok, hogy ez így nem normális. Vannak gyerekeim is, nem csak kutyáim. Szoktam is néha mondani a fiúknak, hogy ebbe a két vörösbe több ész szorult, mint belétek. :) De nem összetévesztendő, ők nem gyerekek, de valahol mégis úgy kell bánni velük. Paradoxon. Ettől még borsódzik a hátam, ha azt hallom, hogy egy kutyára azt mondják a fiam vagy a lányom. 
Adódik nálunk is olyan, hogy hosszabb időre el kell mennünk itthonról, ahová ők nem jöhetnek velünk, ilyenkor is nyugodt szívvel hagyom a lakásban őket, mert tudom sosem szednének szét semmit, nem forgatnák fel a lakást bosszúból, hanem nyugodtan héderelnének a kutyakanapén vagy az ajtó előtt ránk várva. De mondom, ehhez ismernünk kell a kutyánkat.

Az én kutyáim nem házőrzők, előbb ugatnak meg egy verebet a fán, mint egy idegent a ház előtt. Erre nem tudnám őket megtanítani, hisz a génjeikben van kódolva, hogy feltétel nélkül szeressék az embereket. Ezért is rettegek attól, hogy egyszer valaki hozzánk is bedob valami nem túl kedveset. Szóval minek kint lenniük. Aztán nézzük a pro és kontrát. 

Pro:
Nyugalmat árasztanak! Ha tudnátok, amikor 4 fiú egyszerre veszekszik valami banális butaságon, csak egy nyugis szettert kell a vita közepébe vinni, két perc múlva nyugi lesz, némi puffogással. Vagy egy stresszes iskolai nap után csak oda kell bújni az egyikhez és elmúlik a bú és bánat. Ezt a módszert receptre iratnám fel mindenkinek. Ha kint lennének miközben a fiúk ölre mennek, 1 év alatt vagy kopasz lennék, vagy totál ősz, esetleg egy dilis az őrültekházában. 
Viccesek!  Pofavágásban verhetetlenek, örülni végtelenül tudnak, játszani imádnak. Minek fosztanánk meg magunkat ettől az örömtől? 
Csendesek! Ha valami idegen zajt vélnek felfedezni a házon kívül, finom morgással jelzik azt, nem verik fel a házat éjjel. Azaz nyugodtan lehet őket lakásban tartani, mert inkább horkolják át az éjszakát, sem minthogy ugassanak az "idegbeteg", azaz kint tartott házikedvencekkel (szomszéd, bocsi). 
Érzékenyek! A hatodik érzék, vagy csak megtanultak olvasni a mozdulatainkban, segítik őket abban, hogy képesek legyenek érzékelni, hogy mikor nem szabad egyedül hagyni a gazdit. Tudják mikor vagyunk betegek, de azt is mikor van jó kedvünk, tudják mikor van szükségünk egy ölelésre, egy sétára vagy egy játékra. Ha nem látnak, nem érzékelnek. Viszont annál jobban szomorkodnának. Ergo nekik sem jó és nekünk sem lesz jobb. 
Nem lehet rájuk haragudni! Na ha valaki, akkor a szetterek értenek, ahhoz hogy bűnbánó képet vágjanak, bármilyen vétséget is követtek el velünk szemben.

Kontra:
Hosszú szőr, ami hullik is. Vicces, amíg az ember haja rövid és nem fésüli azt napjában 3x, fel sem tűnik igazából, hogy mennyi haj is hullik szerte-széjjel a lakásban. A kutyáknál azért szembetűnőbb ez a jelenség, főleg egy szetternél, mert arányaiban mérve a fejünkhöz  képest igencsak nagyobbak. 
De megnyugtatnálak titeket, egy vizsla vagy egy dalmata rövid szőre egy fekete pulcsin ádáz feladat, mármint annak a leszedése. Akkor inkább 3 szetter. :) 
Norman nyálzik. Mintha nem is szetter lenne, hanem egy dog, akinek ha kell, ha nem, lóg a szájából a cipőfűző. És amikor már őt is zavarja - csak egy lassított felvételt képzeljünk el -, egy jól irányzott fejrázással széjjelteríti 2 méteres vonzáskörzetében (esernyő ajánlott). Blee. Szeretjük, elfogadjuk, de egy Normi-rongy is megteszi. Erről a Twin Peaks - Újcipő! Phü - jut eszembe. :)
Hisztisek! Nagyon tudnak nyafogni. Az enyémek annyira nem is, mert a gyerekeknél is utálom a hisztit, nem kell hogy a kutya is rázendítsen. De nagy álltalánosságban mondom, ha van egy szettered, addig nem hagy téged békén, amíg nem kapja meg amit akar. 
Na, ha Norman éhes, először csak szorosan eléd ül. - Helyedre! Elmegy, de két perc múlva újra jön, újra szorosan eléd ül, de már bökdös a fejével - Állj fel, adj enni! - Nem! Helyedre, még nincs itt az idő! Elmegy, de visszajön. Mindent megismétel, de már nyafog közben, idegesítő nyöszörgő hangot ad ki. Persze következetes vagyok, helyére kell küldenem, de itt már nem várom meg, hogy visszajöjjön, kimegyek és előkészítem a vacsijukat. Normi a hátam mögött toporzékol, fészkelődik, nyafog, cuppog, csorog a nyála. -Éljen, éljen! Lesz vacsi!... Kész vagyok tőle. Imádom!
Momócska (as. Molly) pedig a fésűlködést utálja. Szerencsére nem gubancolódik a szőre, nem is olyan hosszú, de rendszeresen fésülve van, mert szokni kell a rossz dolgokat is. De Molly már akkor szűköl, amikor még hozzá sem értem a fésűvel. Hisztis pi..a. Bocsánat. 

De istenigazából azért laknak bent velünk a szettereink, mert így vált kiegyensúlyozottá mindenki a házban. Az összes gyerek, a férjem, én és a két vörös csoda. Nem tudnám elképzelni az életem nélkülük. És tudom, hogy nekik is rossz lenne nélkülünk.

Hát ebből indulok ki, amikor gazdit választunk ki a mentettkéinknek. Mi mindenről hajlandóak lemondani, azért hogy viszont is kaphassanak?