Vidéki vs városi kutyatartás - vajon tényleg akkora a különbség?!

2017.10.29

Vendég poszt következik egy kedves barátunktól.

Felelős kutyatartás vajon csak a városban lehetséges? Élet egy belvárosi ridgebackel egy vidéki kis faluban.

Cirka másfél éve költöztünk vissza Budapestről vidékre. Városiból lettünk pestiek, úgy laza 10 évre, de aztán kissé besokalltunk a fővárosi nyüzsgéstől, ezért úgy döntöttünk, még a korábbinál is kisebb települést választunk és igazi falusiak leszünk. Ami nekünk azt jelenti, hogy lehet kertészkedni, közvetlen a kapcsolatunk a természettel és az 5 éves rodéziai ridgeback-ünknek is változatosabb napi séták jutnak, erdőn-mezőn-hegyen-völgyön. S lőn!

Ridgeback-ünk igazi kanapélakóként töltötte eddigi életét. Anno, amikor megkérdeztük a tenyésztőt, hogy be merjük-e vállalni lakásba, persze sűrű mozgatással, csak annyit kérdezett: kanapé van? Jóslata bevállt. Imád kirándulni, de igazán a regenerálódásban verhetetlen. Amint lehetősége adódik, már horpaszt is ezerrel, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a felfedezésbe.

Ezek után nyilván nem úgy terveztük, hogy kerti kutya lesz - hát nem is lett. Amúgy is családtag, abban sem vagyok biztos, hogy tudja, hogy ő kutya, mi meg nem... szóval kegyetlenségnek tartanám kizárni. Bár ismerek boldog kint alvó ridgeback-eket, szóval biztos megoldható, de részemről a semmi kis "bundájával" jobban illik a házba. Az ilyen vékony szőrű fajták hagyományosan is épületben aludtak, még a Vukban a simabőrű is beengedi a vadászkutyákat, csak a nagybundás-nagytestű koma őrzi kinn a rancsot.

Szóval, elvileg kinti-benti kutya lenne őfelsége, de "nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van..." személyiségként simán előfordul, hogy amíg mi kinn kertészkedünk, ő a házban hesszel és a kanapéról riaszt, ha szükségét érzi, hogy ugyan valaki nézzen már rá, mi van... Pár hónap után már kezdi érteni, hogy a kert is a miénk, olyan, mint a nappali, csak nem olyan kényelmes, és el-elfekszik a forró homokon, talán jövőre jobban belakja a telket, majd kiderül. Pláne, ha kész lesz a kerítés hátra a dzsindzsás felé és kap egy beosztottat...

Viszont a sétákkal kapcsolatban mintha kicserélték volna. Amíg Pesten unottan rótta a köröket a parkban, mint egy öreglány, itt egész visszafiatalodott, energikusan rongyol a szagok után. Iskolázott lévén el merjük engedni, vadászok ide vagy oda, mert nagyon jól behívható, még akkor is, ha az orrunk előtt ugrik ki az őzike, ami itt szinte naponta előfordul. Ennyi kockázatot saját felelősségre bevállalunk, pórázon lehetetlen lenne lemozgatni és amúgy is nagyon be van nőve a vala... akarom mondani falkánkba, figyel akkor is, ha nem utasítgatjuk, mi meg pláne ki vagyunk hegyezve a kényes szitukra, mi is figyelünk ezerrel. Amúgy is én vagyok a falkavezér, az én dolgom a vészhelyzetek elhárítása, vállalom.

Nagyon élvezi, hogy rutin útvonalból is sok van és mellé kb. hetente felfedezünk valami új környéket. A pesti kötelességszerű séták után itt élvezettel kalandorkodik - ha kell, még esőben és szélben is hajlandó nekiindulni, persze csak ha az "emberei" minden kutyakönyörgés ellenére sem hajlandóak elállni kegyetlen tervüktől. Hozzátartozik, hogy mi is szívesebben megyünk, biztos a mi kisugárzásunk is más, ösztönzőbb, átragad rá a lelkesedés.

Általában a vidéki kutyatartásról nagyon vegyesek a benyomásaink. A mi településünkön például működik kutyaiskola, ráadásul népszerű is, sokan látogatják. Ugyanakkor még mindig nagyon sok kutya "kerti bútor", elhanyagolt, loncsos-lompos és bozontos és látványosan nem ismerik őket, az igényeiket a gazdáik. Energiával teli munkakutyák, akik lemozgatva, foglalkoztatva kezesbárányok lennének, őrjöngenek a kerítésnél (vérmes-hörgős goldie-k, az üres udvarban félig bezizzent border collie stb). Ráadásul előfordul, hogy séta közben még mi kapjuk meg, hogy minek hergeljük a bezárt kutyákat azzal, hogy itt sétálgatunk fel-alá: legközelebb sétáljunk a falun kívül! Igyekszünk, de valahogy ki kell jutni, na mindegy.

Egyszer egy juhászkutya keverék kísért minket végig a kerítésnél ugatva, amíg el nem jutottunk a nyitott kapuig... szerencsénkre kb. kölyök volt még, de azért bepróbálkozott, kijött a kapun, hátha behódol a ridgeback. Hát, biztos nem ismerte a fajtát szegény, mindenesetre alig jutott el hozzánk, a szemmel verés és a határozott fellépés elég volt ahhoz, hogy menekülőre fogja, hogy aztán az előkerülő gazdája hívására se akarózzon neki visszamenni (ennyit a behívásról) amíg az a mogorva ridgeback arrébb nem megy. Amikor megkérdeztem az illetőt, hogy mégis miért hagyja felügyelet nélkül a kutyát nyitott kapu mellett (eleve miért van nyitva a kapu, szellőztet?), rosszabbul is járhattunk volna - pláne, ha gyerek jön, vagy biciklis, a motorosok kóbor kutyák okozta horrorbaleseteiről nem is beszélve - csak annyit ismételgetett, hogy "hát még sosem csinált ilyet". Mindenesetre ajánlottam neki a kutyasulit, remélem megfogadta.

Az, hogy tüzeléskor, meg amúgy is, a különböző kisebb-nagyobb kutyák szabadon kalandoznak, teljesen megszokott. Egyik reggel a kertünkben szembetalálkoztam egy goldie kannal és egyéb látogatók "nyomait" is nem győzzük kerülgetni, nehogy belelépjünk. A gazdák válasza a szokásos: hát nem tudom hogy megkötni, bezárni, megszökik... Ivartalanítás? Az hiányzik, ráköltök egy csomót aztán mi van, ha másnap elüti az autó? Kárba veszne a pénz!

Apropó, ivartalanítás: az egyik oldalon jó látni, hogy több háznál van menhelyes kutyus, házanként egész falka, sokan igyekeznek befogadni őket. Viszont a szaporítás még mindig totál normális dologként él a köztudatban. Értelmes emberek bizonygatják, hogy "hiszen mindkét kutya fajtatiszta, igaz, papírjuk nincs, de az csak amolyan úri huncutság, hogy lehúzzanak, hát ránézésre látszik az! Akkor meg miért ne, a természet rendje, meg mindenki szereti a kiskutyákat... Hát negyvenezerért elviszik az interneten!" Sajnos, ez van és amíg nem szabályozzák törvényileg, nem is lesz másképp.

Szóval vannak gondok, nem kérdéses, de az összkép nekünk mégis pozitív csalódás: nem is olyan régen még csak ez a - hívjuk így - hagyományos hozzáállás létezett. Most pedig ha sétálunk, jönnek szembe más sétáltatók is, ott a kutyasuli, teltházas órákkal, tehát egy csomóan foglalkoznak a kutyájukkal. Láttunk border collie-t az udvarukban felépített agility pályán gyakorolni a kis gazdival. Találkoztunk az állatorvosnál falunkbeliekkel, akik nem sajnálják a pénzt a kutyusokra, természetes, hogy ami jár az jár. Ráadásul nagyon megható volt, hogy amikor a faluban felismertük ezeket a kutyusokat, a két nagytestű mama kedvence, egy óriási komondor alkat a számomra azonosíthatatlan, de nem kisebb haverjával, épp a házból rontott ki őrizni a portát - azaz volt bejárásuk a házba, de ami még fontosabb, kontakjuk a családdal.

Persze ha adott esetben az őrjöngő pitbull keverék kijut a kerítésen - a ránézésre szintén rehabilitációra szoruló gazdi egyszer elfordult, máskor óbégatott, teljesen hatástalanul, a kutya rá se hederített - biztos nem vígasztalna, hogy vannak már normális kutyatartók is. De ez a pesti harci kutyás sutyerákokra ugyanúgy igaz (akiket a közteresek is hogy-hogy nem nagy ívben kikerülnek, de ez egy másik téma). És mielőtt a harci kutyások nekem esnének: imádom a jól nevelt piteket, bullokat, staffokat és igen, a harci tacskós vérnyugdíjas ugyanúgy böki a csőrömet.

Összefoglalva: alakul a terv, elvtársak, de hosszú még az út. Sok-sok felelős, példamutató kutyatartóra és lelkes, elhivatott, profi kutya(gazdi)oktatóra van még szükség. Hülyék meg mindig lesznek, őket el kell engedni, és remélni a legjobbakat, hogy nem okoznak túl nagy kárt.

szerző

Persoczki Gábor

www.bambuszpolo.hu
www.jogatorna.hu